Nemrégiben egy háromnapos képzés előtti napon teljesen beállt a csípőm. Már azon gondolkoztam, hogy lemondom a programot, hiszen tudtam, hogy egy erdőben leszünk és erdei sétákat is tervezett a csoportvezetőnk.
Aztán a rutin meg az évek tapasztalata alapján gyorsan, a kis házi gyógymódokhoz folyamodtam. Magnézium, lazítás, átmozgatás, akupresszúrás pontok és a lehetséges háttér okok felderítése. Mi az, ami miatt ez most oly hirtelen a semmiből megjelent. Gyorsan rá is leltem az ismerős érzésre. A tábor érzés. Amikor gyerekként nyári táborba kellett menni. Elvittek, otthagytak és semmi esélyem nem volt arra, hogy idő előtt hazakerüljek. Kicsi voltam, elhagyatott és egyedül éreztem magam. Nagyon egyedül.
Ezzel ma már tudok mit kezdeni, de még mindig bekapcsol, amikor hasonló programokra megyek. Csak egyre rövidebb idő, amíg rájövök. Ennek fényében gyorsan elkezdtem készülődni, kenyeret sütni és süteményt, mert megígértem a lányoknak. Még közel sem volt százas a csípőm, de azért már legalább tudtam járni, még ha sántítottam is.
Másnapra sokkal jobb volt a helyzet, de még mindig óvatosak voltak a lépteim. Délután, az előzetes tervek szerint sétára indultunk az erdőben. Én addigra kerítettem magamnak egy sétabotot, biztos, ami biztos. Mivel néma sétára indultunk, előzetes érdeklődés az állapotom felől, minden ok, mehetünk, igen, jelzem, ha változik.
Szépen, kellemes ütemben haladtunk. Nem szóltunk. Időnként egymásra pillantottunk, bólintottam, hogy minden rendben. Közben pedig elindultak a gondolataim. Milyen érzés is ez nekem? Én vagyok a BETEG. A csapat gyenge pontja. Kiemelt figyelmet kapok. Ezt hogy viselem?
Nem jól. Kellemetlen, miközben lehetne kellemes is. De tulajdonképpen nem jó érzés, hogy rám kell figyelni, hogy aggódnak értem. Kezdem érteni, hogyan is működik ez, ha betegek vagyunk. Hátráltatjuk a környezetünket. Nem tudják tenni a dolgukat úgy, ahogy megszokták. Plusz energiát, plusz figyelmet kell ránk fordítani. Lassítjuk a hétköznapi tempót, készen kell állni arra, hogy bármikor segítségre szorulhatunk.
Az is bevillant, hogy régen, nagyon-nagyon régen a betegek valószínűleg ugyanígy lassították a törzsek vándorlását például. Többször kellett megállni pihenni, ellátni, esetleg vinni őket. Ha támadás érte a csapatot, akkor a betegek nem tudták megvédeni magukat. Erre is külön figyelni kellett. A menekülésben is akadályozták a többieket. Vészhelyzetben pedig ott is kellett hagyni őket, mert minél több egészséges embernek kellett túlélnie.
Ha nem is megyünk ennyire vissza az időben, a beteg ember mindig is terhet jelentett a családja, a környezete számára. Még ha nem is volt rá pénz, a gyógyszereket akkor is meg kellett venni, az orvost, a gyógyító embert, akkor is ki kellett valamilyen módon fizetni. Ha dolog volt, akkor rá nem lehetett számítani, a többieknek többet kellett vállalni.
Vajon ezek az élmények is bekapcsolnak tudat alatt, amikor betegek leszünk?
Vajon ezért is csinálunk úgy, mintha semmi bajunk nem lenne?
Ezért is nehéz szembesülnünk vele, bevallanunk magunknak, hogy most nem vagyunk erőnk teljében, pihenésre, gondoskodásra lenne szükségünk?
Ehelyett még betegen is bemegyünk dolgozni, úgy csinálunk, mintha ez nem lenne sokkal megterhelőbb a számunkra, miközben igazából a hátunk közepére sem kívánjuk az egészet. Az otthoni dolgokat is igyekszünk úgy vinni, mintha minden rendben lenne, közben pedig sokkal több energiába kerül néha még a létezés is.
Persze volt mulatságos része is a sétának. Amikor a sok eső utáni saras úton nem tudtam másfelé menni biztonságosan, mint egy farakás mögötti kerülővel, nagyon mókás volt látni, hogy mire kiértem mindenki megállt és aggódó pillantásokkal engem kerestek. Amikor pedig megláttak megkönnyebbült mosollyal az arcukon nyugtázták, hogy ok, meg lehet nyugodni, minden rendben van. Ezt persze már én sem álltam meg nevetés nélkül. Jólesett. Egy pillanat alatt elszálltak a nehéz gondolataim és csak élveztem a többiek társaságát, odafigyelését. Mert ezt is lehet.
EGYÉNI KONZULTÁCIÓ, SZOMATODRÁMA
