Test és lélek – szomatodráma: Miért nem érzem azt, hogy hozzám csak a bajaikat hozzák az emberek?
Mitől lesz szép egy ülés, egy csoportos játék?
Ezek a kérdések forogtak hazafelé bennem Szegedről. Mondhatnám, hogy ismét volt 2 nap, amikor betegségekkel, testi tünetekkel, problémákkal foglalkoztunk.
Én mégsem ezt látom. Én Emberekkel voltam. Olyan bátor, kedves, nyitott és kíváncsi emberekkel, akik megengedték maguknak, hogy kilépve a komfortzónájukból eljöjjenek egy helyre, egy programra, amiről maximum nagyjából tudták, hogy mi fog ott történni.
Vettek egy nagy levegőt és eljöttek. Beengedtek engem és a többi résztvevőt is oda, ahova még ők maguk is nehezen léptek be. Amihez elkelt sokszor a támogatás is. És nem csak azért, mert én voltam a csoport vezetője és én tudtam, hogy mi is fog itt történni. ☺
💪 Egyszerűen azért, mert felnőttként elsodor bennünket az élet, mindig mindenhol, minden helyzetben helyt kell állnunk és leszokunk arról, hogy foglalkozzunk az érzéseinkkel, azzal, hogy mit is szeretnénk, mire lenne szükségünk. Folyamatosan mások igényeire, mások szükségleteire figyelünk. (Jó esetben ez már csak felnőttként esik meg velünk.) Ezért zavarba ejtő lehet, amikor egy önismereti konzultáción, egy szomatodráma csoportban mi magunk, az érzéseink, életünk, szükségleteink, kerülnek fókuszba. Ráadásul figyelnek ránk, fontosak vagyunk, egy-egy ülés, játék csak értünk van.
Ezek az emberek mégis eljönnek és nem csak azzal küzdenek meg, hogy a saját világukat megnyissák idegenek előtt, hanem segítik a többieket is abban, hogy ezt meg tudják tenni. Ettől válik igazán csoporttá a csoport. Ettől tudnak idegenekből órák alatt szinte barátokká válni. Hiszen az is gyorsan kiderül, hogy a történetek, a sorsok sok ponton összeérnek. Hasonló érzések, élmények kötik össze őket.
🌅 Én ezekre a momentumokra emlékszem, mert a probléma csak elhozza őket. Ahogy belépnek az ajtón, onnantól már az embert látom és vele foglalkozom.
