Vajon mit csinálunk magunkkal akkor, amikor feltételekhez kötjük saját magunk elfogadását, szeretetét?
“A feltétel nélküli szeretet felszabadító. Felszabadítja a szeretett személyt arra, hogy valódi és hiteles legyen. A feltételes szeretet viszont az állandó alkalmazkodás kényszerpályájára szorítja a szeretett személyt.” (John Powell)
Majd akkor leszek elfogadható, ha lefogyok, ha izmosabb leszek, ha eleget keresek, ha normális párkapcsolatom lesz, ha jól teljesítek, ha elértem azt amit kitűztem feltételként…
Lehet, hogy pont ezzel dolgozunk magunk ellen?
Ezzel tartjuk önmagunkat folyamatos kényszerpályán?
A folyamatos megfelelési kényszer saját magunk számára vajon megengedi-e valaha, hogy boldogok és elégedettek legyünk?
Tudunk-e szerethetők és feltétel nélkül elfogadhatók lenni a saját magunk számára?
Csak azért, mert vagyunk. Úgy, ahogy vagyunk.
Ismerős ez a mondat. Mintha pont erre lenne a legnagyobb szükségünk a szüleinktől, szeretteinktől. Ezt várjuk, igényeljük, kérjük tőlük. A feltétel nélküli elfogadást és szeretet. Ha ezt nem kapjuk meg, akkor az rányomhatja bélyegét a felnőtt életünkre is. Az a bizonyos érzés, az a bizonyos mondat:
NEM VAGYOK ELÉG JÓ.
Gyerekként ezzel még nem tudunk mit kezdeni. De felnőttként már mi dönthetjük el. Visszük tovább ezt a mintát, tovább korlátozva saját magunkat egy egész életen át, vagy változtatunk rajta.
Azt a bizalmat, szeretetet, elfogadást, amit másnak meg tudunk adni, azt megadhatjuk saját magunknak is és szinte csodákra leszünk képesek. Már az önmagában felszabadító és csodálatos élmény, hogy LEHETÜNK ELÉG JÓK és szerethetők, akkor is ha közben hibázunk. Mert hibázni fogunk, hiszen nem vagyunk tökéletesek.
De ELÉG JÓK még lehetünk!
Hogyan kell ezt csinálni? A szomatodráma csoportokon átélheted a teljes elfogadás és elfogadottság élményét. Megtapasztalhatod, hogy milyen élmény amikor úgy vagy jó, ahogy vagy. Ettől a pillanattól ez már a tiéd lesz, belső élménnyé válik és senki nem veheti el tőled.
